Magántanuló

Ez volt a legnehezebb ebben az egész “nyaralásban”. 4 olyan tanévünk volt, amikor vizsgáztak a gyerekek, ráadásul az első év teljesen felesleges lett, mert nem tudtunk akkor kijönni, a következő tanévben mentek megint rendesen otthon a suliba. Tapasztalatszerzésnek azért jó volt.

Itt a vége!

Két éve márciusban érkeztünk Amerikába, most márciusban érkeztünk Magyarországra. Érdekes, mert megint egy új élet kezdődik, csak most egy kicsit másképp, nem a teljesen új, addig ismeretlen világba kell beilleszkedni, csak a régit kell újra felfedezni, megszokni. Az egy kicsit jobb lenne talán, ha ugyanoda tudnánk visszamenni, ahonnan eljöttünk, de sajnos az idő nem állt meg itthon sem, itt is sok a változás (itt is mennyit nőttek a gyerekek, te jó ég!), mi is biztosan mások lettünk ennyi tapasztalattal a hátunk mögött. Szóval, kalandra fel, vár minket egy (számunkra) új Magyarország!

Pakolós hét (március 21-27)

Ez az időjárás továbbra is csúcs. Hétfőn 27° volt, celsiusban. Múlt héten még hó esett hétfőn, most meg a klímán gondolkodtunk, nagyon a határon mozgott a hőmérséklet. Amíg pakolásztam, jöttem-mentem, addig szakadt is rólam a víz, de ha leültem, akkor csak kellemesen meleg volt. Hát hétfőn többnyire nem ültem. 🙂 Semmi más nem történt, csak selejteztem, válogattam, ideraktam-odaraktam. Estére már át is vittünk egy-egy nagyobb csomagot a kollégáknak, persze ezzel még koránt sincs vége.

Utolsó hét az amerikai iskolákban (március 14-20)

Vasárnap este a lefekvéskor hallottuk, hogy szakad az eső, de hát ilyen máskor is volt már. Reggel viszont fehér tájra ébredtünk. Ennek ellenére nem rendeltek el hószünetet (már rutinosan a honlap ellenőrzésével kezdem a reggelt), lehetett menni a sulikba. Megint nem értem, hogy miért… Egyszer baj, hogy csúszik az út, máskor nem? Ilyen alapon bármikor el tudtak volna menni a buszok a téli havas napokon is, vagy ha követjük a logikájukat, akkor most sem kellett volna elindítani egyetlen buszt sem. (Gondolom, nem akarnak már többet pótolni év végén, nem akarnak több hónapot, inkább vállalják a kockázatot.)

Március 7-13.

Próbáljuk intézni az ügyeinket, még mindig a kocsi a legégetőbb probléma. Hiába volt több érdeklődő is a múltkor a hirdetésre, a vevőknek ez még rettenetesen sok idő, nem akarnak várni egy hónapot egy kocsira (érthető). Nekünk viszont nagyon kevésnek tűnik ennyi idő, mert mi van, ha nem találunk senkit. Szóval párom megbeszélt egy találkozót egy autókereskedővel, aki hétfőn megnézte a kocsit. Ki is próbálta, ment vele egy kört, ránézésre már tudja milyen. Az alaposabb vizsgálatot most viszont még nem csinálta meg, mert a hátralévő 3-4 hétben még annyi minden történhet, meg az árak is változhatnak sokat, így csak egy tól-ig árat mondott (ezres különbséggel), kb ennyit kaphatunk érte tőle. Így tehát már tudjuk, hogy lesz aki biztosan megveszi a kocsit, tudjuk, hogy minimum mennyit kaphatunk érte, most már nyugodtan keressük a vevőt hirdetéssel is.

Március 11.

Nagyon furcsán érzem magam…
Először csak azt gondoltam erről a napról, hogy a megérkezésünk évfordulója, semmi különös.
Reggel a hírek olvasása közben viszont megállt bennem az ütő. Mi van ma Japánban, atya ég! Már az a tény is borzasztó, amit a hírekben olvas az ember, oldalról, oldalra, óráról órára rosszabb dolgok, egyre több halott kerül be a hírekbe. És mi már az első hír után tudjuk, hogy gyermekünk barátja, az első, akit itt szedett össze Amerikában, pont ott lakik Fukushimánál/ban. Gyorsan írom az e-mailt az anyukának, hátha megtudok róluk valamit…