Hazatérés

Március 31-én, csütörtökön este érkeztünk, itthon vártak már a rokonok és egy finom vacsora. A házat teleraktuk a bőröndjeinkkel, megtelt újra élettel a régi otthonunk. Egyrészt itt volt a nyári víz, nem múlt el nyomtalanul, másrészt a mama házát is elvitte egyszer a víz, ő is ide tudta menekíteni a dolgait, itt most aztán nagy a káosz. A falak, amik két éve még csak szolidan maszatosnak tűntek (jó, jó, igaziból tudtuk, hogy már jöhet a festés, de nekünk apránként lett egyre koszosabb a fal, úgy nem volt annyira zavaró), most kifejezetten feketének látsztottak. A vízcsapok eldugultak, alig csurgott belőlük a víz… Szóval most azt sem tudjuk, hova kapjunk. Ki kellene pakolni a bőröndökből, de hova? A szekrények tele vannak azokkal a kincsekkel, amiket két éve betettünk, hogy ne legyenek porosak. Előbb azokat kell kipakolászni.

Pénteken a párom már be is ment a munkahelyére, pár órára. A délelőttünket egy bankban töltöttük, ezt elég gyorsan elintéztük (új bankszámlára vágytunk) és nagyon klassz volt tapasztalni, hogy itt is milyen kedvesek az ügyintézők, sőt itt még gyorsak is! Ott kaptuk a telefont, hogy jönnek hozzánk a kábeltévések, rohanás haza, mert csak oda szerelnek be mindent, ahova mi kérjük, itt kell lennünk. Utána mentünk vissza a városba, másik bank (itt megszüntettünk egy számlát), meg egy kis vásárlás miatt. Este még egy fodrász és a kertész is megvolt (most már elköszöntünk tőle, most már magunk fogjuk nyírni a füvet). Vacsorára már itt voltak a tesómék is.

Szombaton megnéztük a mama “új” házát, közben megérkeztek az elveszett bőröndök. Jaj, de jó, most már emiatt nem kell idegeskedni! (Csak pár cédénk nem élte túl a hosszú kirándulást, nem volt véletlen, hogy magunkkal akartuk vinni a csomagot a fedélzetre. Mindenesetre örültünk, hogy ennyi kárral megúsztuk.) Délután a család erősebbik fele már a kertben volt, kivágták az összes fánkat, amik a tavaly nyári víznek köszönhetően kihaltak. Nem maradt semmink, ezt is kezdhetjük elölről!
Vasárnap délelőtt apa eladta az autónkat! Már egy éve terveztük, sőt hirdettük is, de valahogy most van igazán szezon, most volt igazán érdeklődő. Délután elbúcsúztunk a rokonságtól, magunkra maradtunk. Pakoltunk, pakoltunk, pakoltunk.
Még elküldtük az összes dokumentumot a megrondálódott bőröndről is az illetékes cégnek, aztán már készültünk a sulira.
Este észrevettük, hogy csurog a víz a mosogatógép mögött. Anyukám hívott gyorsan egy szerelőt – késő este szólt neki, másnap reggel 7-re ígérte is a srác, hogy jön -, most ő ismeri jobban a környéken a szakikat.

Hétfőn reggel már szinte úgy kezdődött a hét, mint régen (attól eltekintve, hogy a szerelővel kezdtük a napot, hetet). Még egy kicsit nagy a rumli, de a hétköznapi lendület már megvan. A legnagyobb nagyon várta már, hogy újra a régi barátai között lehessen, a legkisebb viszont még sosem járt itthon suliba. Ő még sírdogált is egyet este, annyira izgult, de reggel már ügyesen, bátran indult az iskolába.
A szerelő srác felvilágosított, hogy nem ott vannak eldugulva a csapok, ahol mi gondoltuk, így sokkal egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb volt a javítás, mint gondoltuk, így elég volt az ecet és máris folyt újra rendesen a víz! 🙂
Egy-két telefont is sikerült elintézni (leginkább orvosokhoz kértünk időpontokat), délután pedig autónézőbe mentünk. Hát, ez nem Amerika! Itt nincs annyi nagy autó, nem egyszerű a választás. Ráadásul grand-nak hirdetnek nem grandokat is, mi meg – nagy naivan – hiszünk a hirdetésnek, csak a 150km-es út után látjuk, hogy ez az autó nem az az autó, amit mi keresünk. Egy nap 3 kocsit néztünk meg, egyiket sem vettük meg. 😦 Legalább a délutánunk ráment teljesen!

Kedden reggel ismét a suliban kezdtünk. Egy pár szóban egyeztettünk, hiányzó tankönyvet hoztunk még el, aztán tanulás, pakolás. Sikerült végre elrakni a ruháinkat a szekrényekbe. Még csak a ruhákat, de már legalább mindenki megtalálja reggel, amit fel akar venni, nem kell a féltucat bőröndöt végigtúrni!
Délelőtt hazajött a legkisebb a suliból, fájt a hasa. Annyira nem jó ez így kezdetnek, de volt ilyenünk kint is, úgyhogy nem lepett meg. Az viszont meglepett, hogy milyen gyorsan tanul verset. Ez volt az első alkalom, hogy egyedül csinálta, pár perc alatt sikerült is neki a vers felét megjegyeznie!
Apa délelőtt orvoshoz ment, csak a szokásos kontroll, de már egy éve nem volt, a gyógyszer meg fogytán volt, így sietett. Minden rendben.
Ezt követően megint autónézőbe mentünk. Olyan kereskedőt találtunk, aki egyszerre tudott mutatni 4 olyan kocsit is, amilyet kerestünk. Meglepetésünkre még benzines variációja is volt. Körülnéztük, kipróbáltuk, aztán lefoglalóztuk, reméljük minden rendben van a kocsin. Jónak látszik!
A sikernek köszönhetően elég gyorsan végeztünk, még boltba is beszaladtunk, csapokat és hasonló apróságokat venni. Most a konyhait cseréltük ki, egyre jobban néz ki a konyha. (Az étkező, meg a nappali is kezd emberi külsőt ölteni, sőt a fenti szobákban is van, ahol elfogadható a rend.)

Szerdán a gyerekorvosnál kezdtünk. A hatodikos oltásból kimaradtunk év elején, most gyorsan bepótoltuk. A nyolcadikosunknak valóban sérve van, mehetünk a sebészetre is. A többi papírunk most rendben volt, más bajra sem derült fény – igaz, itt nem is volt olyan alapos a vizsgálat, mint kint.
A rendelő mellett van egy festékbolt, ott is vásároltunk egyet gyorsan, készülünk a hétvégére.
Futottunk még egy biztosítóhoz is, hogy lemondjuk a régi kocsira a biztosítást, aztán mentünk az okmányirodába, két személyit is csináltatnunk kell, kértük a hozzávalókat. Ezután a hiányzó ruhadarabok beszerzése volt még soron, meg egy kis főzés is akad időnként. Ebédre már teljesen egyedül jött haza a legkisebb és mesélt: már hozott haza ötösöket is a suliból. Olvasásból és matekból. Állítólag ő volt az egyedüli, aki akadozás nélkül tudott olvasni. Ahogy a tanító néni mondta is neki, nagyon büszke voltam/vagyok rá!
A délutánt valami csoda folytán itthon töltöttük, megint alakult egy kicsit a rend is.
Közben jönnek a hírek kintről is, megkaptuk az utolsó villany- és gázszámlánkat, az office is vissza akarta már küldeni a letétünket (az nem derült ki a levélből, hogy a teljes összeget, vagy csak egy részét).
Jaj, még az első levelek között volt a middle schoolos tanárnőé is. Megérkeztek a pólók, de már hiába hívott minket, mi már a reptéren voltunk akkor, így már nem jött össze a személyes átvétel (ezeket kapták a sikeres tesztek jutalmául). Kíváncsian várjuk.
A bőröndös cég is írt, hogy küldenek nekünk új bőröndöt az összetört helyett. Így mégsincs veszteségünk, még ez is rendeződik!

Csütörtökön jutottam el odáig, hogy most már vendégek is jöhetnének a házba most már egész normálisan néz ki. Igaz, van egy kupi szoba, de az bezárható. Sikerült annyira elpakolni, hogy már a porszívózásnak is volt értelme, most már tényleg kezd hasonlítani a régi házunkra.
Pénteken már csináltam is az újabb rendetlenséget, elkezdünk festeni, muszáj megcsinálni a lakást, úgyhogy mire várjunk, előbb kezdjük, előbb kész lesz (reméljük). Este már arra is volt időm, hogy átszaladjak a szomszédokhoz, rendesen köszönjünk is végre.

Ez a szombat egy kicsit más volt, mint az utóbbi időben megszokott. Se szülinap, se búcsúzás, semmi bulink nem volt. Kirándulni sem mentünk, meg piknikezni sem. Helyette inkább kifestettük a speizunkat. Remélem, hogy ez volt a legbonyolultabb, itt az összes befőttes üveget meg kellett fogni, ki kellett pakolni, ezekkel elmolyoltunk egy darabig. Estére viszont fel is mostam, a speiz csillog-villog, apa szuper jól lefestette.

A második itthoni hetünk sem volt unalmas. Ismét bank, hogy felvegyünk egy rakat pénzt, mert megvettük, teljesen kifizettük a kocsit. Az intézős lista sosem volt rövid, boltok mindig akadtak, még a hivatalok sem fogytak el (személyit is csináltattunk, kettőt is!), és a sulikba is be-benézünk. Az áltiban teljesen elolvadtam, olyan szépeket hallottam a legifjabbról, a gimiben a továbbtanulást beszéltük meg.
Voltunk a sebészeten is, a sebész nem látja a sérvet. Érdekes, mert mi is láttuk már többször is, meg a gyerekorvos is megtalálta. A sebész meg nem.
Ezt fel kell jegyeznem: hazahoztuk az autót és megint mentünk ügyintézni. Már csak egy bolt volt hátra, csak valami apróságot akartunk venni, megálltunk. Sajna nem kaptuk meg, amit kerestünk, ráadásul a parkolóban hangosan csattantunk. Szerintünk nem mi voltunk a hibásak, de a srác úgy szállt ki a kocsijából, hogy miért tolattunk rá és nehogy már ő legyen a hibás. A hangok alapján úgy gondoltam, jól össze is tört a kocsi hátulja. Szerencsére a miénk nem igazán tört, az övéről viszont lejött a lökhárítója. Azt kérte, hívjunk rendőrt. Hívtunk. Aztán vártunk egy órát. Addigra már meg is beszéltük, hogy tulajdonképpen neki sincs nagy kára, meg nekünk sem. Szegénnyel ott volt a pici fia is, hogy unta magát, ő meg olyan türelmesen beszélgetett neki, foglalkozott vele, mintha nem is ő ordította volna le a párom fejét fél órával korábban. Nagy nehezen odaértek aztán a rendőrök, meghallgatták mindkét felet, kerestek volna tanúkat, aztán észrevették, hogy van kamera a parkolóban. A felvételen mindent meg lehet nézni. Most felvették a jegyzőkönyvet, mosolyogtak rajta, hogy épp ma vettük a kocsit, de jó, hogy van biztosításunk is, nálunk mindent rendben találtak, mehettünk haza. Az eredményre még egy darabig várni kell (izgulnunk viszont nem kell).

Megkaptuk a kinti lakásra befizetett letétet, csak 20$-t vontak le tőlünk. Igaz, megdolgoztam azért a pár száz $-ért, de a jelek szerint megérte. Lesikáltam az összes falat, tűzhelyet, hűtőt, mindent, hogy rendben legyenek. Az előzetes tájékoztatásuk szerint a szőnyeg nem számított. Most meg azt mondták, hogy a szőnyegen találtak valamilyen foltokat, ezért vontak le. Hát, legyenek vele boldogok!
Két héttel utánunk, megérkezett két újabb bőröndünk is. Nem gyalog jöttek, most jött egy kolléga is haza, és volt olyan kedves, hogy felajánlotta, ők is segítenek hazahozni pár csomagot, hogy kevesebbet kelljen fizetni. Akkor még nem tudtuk, hogy egyáltalán nem kell majd fizetnünk a feladott plusz csomagokért, nagyon jólesett a felajánlás.
Szóval, amint kicsit is alakulni látszik a pakolás, megint itt a következő adag, lehet megint kezdeni.
Másik kollégák segítségével útra kelt egyébként az utolsó adag csomagunk is, kb két héttel utánunk (mondtam már, hogy tök jó fejek ezek a kollégák?). Az egy kicsit lassabban fog jönni (de annál biztosabban).

Hadd maradjon meg ez is az utókornak. Egy év elteltével sikerült úgy hazaérnem, hogy a mérleg pont ugyanannyit mutatott, mint egy évvel korábban. Mégis volt, aki megjegyezte, hogy megerősödtem. 🙂
A második év vége egy kicsit mozgalmasabb volt, a végén már az is előfordult, hogy egyik étteremből mentem a másikba, mert búcsúztam. Az utolsó napokban mindent kipakoltam a szekrényből, mindent megfőztem, megsütöttem és sajnos sokat én magam is megettem… Na, hát amit a mostani hazatéréskor kaptam…
Így aztán villámgyorsan bele is vágtam egy fogyókúrába, és a második hét végén megvolt a sikerélmény is: juj, de lefogytál. 🙂
Most már csak tartani legyen erőm ezt a súlyt! 🙂

A házunk lassan fog elkészülni, már beletörődtem.
A vizsgákkal nagyjából meg vagyok elégedve, legtöbbször ügyesek a gyerekek. A “bejárósok” a napi munkájukra is sorban hozzák a jó jegyeket!
Az ügyintézésnek nagyjából a végére értünk, az összes olyan dolgot elrendeztük, amit mostanában terveztünk.
Az orvosokkal még nem végeztünk, de most már nem is sürgős, apránként meglesz ez is.
Húsvét előtt én is felvettem a munkát, annyi átalakulás volt, hogy most nem győzök tanulni, de bízom benne, hogy nem vagyok reménytelen eset! 🙂
Szerintem most már nagyjából visszarázódtunk a régi kerékvágásba, éljük újra a régi(nek látszó) életünket!
Tehát most már csak annyit, hogy boldogan élünk, míg meg nem halunk! Itt a vége, fuss el véle!